" Ó, hány szeptembert értem eddig ésszel!

a fák alatt sok csilla, barna ékszer:

vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,

a perzselőt! a hűs esők előtt.

Felhőn vet ágyat már az alkonyat

Kibomló konttyal jő az édes ősz."

" Múlik a nyár "

Bíborbükk levél kalapja mellett,

szárazág-bottal köhécselve jár,

lába nyomán vadvizek fakadnak,

s zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló

s a fény az arcán öregesen nevet,

ha kong a hordó, és csordul a must

nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyban tűnik, ködbe enyészik,

aszott kezére dérharmat tapad,

ruhája régi pompáról beszél,

színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza a vállát,

melyet vinni már alig-alig győz.

Sírón susog a nádszál utána,

nyár végi úton ott ballag az Ősz.